Beérkezett pályaművek

F. Pusztai Karolina

Zokognak a fák

 Nagyapa csendben ült a tornácon. A macska lassú lépteit figyelte.

• Vajon mi az, amit becserkészne a Mirci?

Ő semmit sem lát, de a macska az valami felé egyre lassabban és lassabban közelit. Teste megnyúlt, bajuszát előre tolta, mint agy kardot. Zsákmányát kinézte, de nagyapa szeme még egyáltalán semmi sem látott. Hirtelen nagyot ugrik a macska és a szájában ott lóg egy egér. Szegény pára, nem volt szerencséje.

 Az égen lassan úsztak a bárányfelhők. A tornácon megállt a levegő. Kint a gabona még lábon állt, pár nap és aratni lehet. A szél először lassan ringatta a búzakalászokat, majd hajtotta akár tenger vízének hullámait.  Hirtelen, egyre erősebben fújni kezdett a szél.  A tyúkanyó hívogatta a csibéit, majd egyenként beparancsolta a szárnya alá. Morzsa a kutya furcsán tekergette a fejé, mintha ő is az eget bámulná. Hiába még mindig a bárányfelhőké a birodalom. Az égbolton egyre gyorsabban jelennek meg a szürke fellegek.

Ferkó az unokája kint kerékpárral kergette a pillangókat.

• Bolondság te gyerek, úgysem érheted el, a pillangót, hiába hajtod szakadásig a pedált. Gyere be , amúgy is  vihar közeleg. 

Ferkónak nem nagy kedve van abba hagyni a játékot, de nagyapa biztosan nem hiába figyelmeztette. A kerékpárt a helyére tolta, és nagyapához fordult.

• Nagyapa miből gondolod, hogy vihar lesz?

• Néz fel az égre, a bárányfelhőket kiseperte a szél, helyette ott gomolyognak a viharfelhők.
• Jaj, csak jég ne legyen - szólalt meg nagymama – mert, akkor oda lesz a veteményes.

 A szél egyre közelebb hozta a vihart, a gabona már nem ringatózott, hanem fájdalmasan kezdte meghajtani a derekát. Az égbolton egyre többször cikáztak végig a villámok, hatalmas dörrenések kíséretében.

• Elkezdődött az égi háború, látod kisfiam, a szép nyári délután kettétöri a természetfeletti hatalmas erő.

 A villámok tényleg egyre cifrábbak, leértek a föld pereméig. A rádió adása is vehetetlen, recsegés és ropogás hallatszik a mikrofonon keresztül.

• Kapcsold ki kisfiam, nehogy a házunkba üssön a villám!

Az eső őrült erővel verdeste a kisház falát, mintha nem lenne elég neki a kint, be szeretne törni a szobába.

• Zárd be nagymama zsanért!
• Tudod kisfiam, ilyenkor egyet tudunk tenni, imádkozunk a teremtőhöz, hogy segítsen rajtunk.

Mikor a szoba sötétbe borul, az imádság hangosan feltört mind a hármuk ajkáról. Hirtelen valami iszonyatos hangok hallatszottak. Szokatlan és meghatározhatatlan Ferkó számára.

• Nagyapa mi történik kint.
• Zokognak a fák, kisfiam. Sírnak, mert töri a vihar a gallyaikat, tépdesi a leveleiket és rángatja gyökereiket. Halálra ítéli azt a fát, amelyik, az útjában áll. Nagy ereje van a szélnek, ha összegyűjti a tarisznyájába, valahol kiengedi, hogy tombolhasson. Valamiért megharagudott a Földre és most megtarolja a sérelmét.

• Miért nálunk?
• Azt nem tudom, de, hogy itt van a közelben az biztos.

Alig fejezte be nagyapa a mondandóját, mikor éktelen sistergés és villámlás ereje rázta meg a házat.

• Közel volt. Remélem nem az istálló?
• Nem elölről jött, inkább a nagyfa.
• Micsoda, a fűzfa? Azt az én nagyapám ültette, lehet száz éves is. Egyszer már belevágott a villám, amikor egyetlen törzsével és hatalmas lombkoronájával védte a forrást. Nem az nem lehet!

A vihar egy fél óra múlva elcsendesedett. Nagyapa felvette gumicsizmáját és első útja a fűzfához vezetett. Két hatalmas ága letörve földig hajolt, befedte vele a kicsinyke forrást. Négy ága még állt. A mellette lévő kőris derékba törve, kettévágva.

 A puszta lakói lassan kimerészkedtek, mindenhol a rombolás. Az erdő szélén álló tölgyfák gyökerestül hevertek Jolán néni kerítésén. Az erdő széle úgy 50 méteren szinte teljesen megsemmisült, egymáson fekszenek a fák.

• Nyolcvan egy éves vagyok, de ilyen vihart még nem láttam. Oda pogácsaalma fám, pedig az apám ültette. - siránkozott Károly bácsi.
• Igen akár a mi fűzfánkat. Milyen régóta adott árnyékot a forrásnak, most lehajtott fejjel némán fekszik a földön.

Pár óra múlva motorfűrészek hangja törte meg csendet. Először az útról kell eltakarítani a fákat, aztán lehet a portákon rendet rakni.

• Lehet ez még hét köbméter is. - mondja a fűrészes, ahogy végig nézi a földön fekvő fát.
• Lehet - mondja nagyapa - nagy kár érte.

A csend, ami körül veszi a tájat, okoz most fájdalmat. 

• Tudja kisgyerek voltam, amikor a nagyapám mesélt a fáról. Egyszer már belevágott a villám, akkor a gyökere felett fűrészelték el. Kihajtott, hat ágat hagyott meg rajt az apám, jó kis bújócska hely volt, még a gyerekeim meg Ferkó az unokám is szívesen kuporodott bele. Most itt áll, az a négy ága, amit nem tört le a vihar.
• Meg mentjük ne aggódjon. Tavasszal ki fog hajtani és újjá éled.
• Tavasszal, kitudja mi lesz a tavaszra, megérem én azt egyáltalán?
• Nagyapa meglásd új fészket fognak rá rakni a madarak!
• Jól van Ferkó, ezt szeretem, te legalább a jövőre gondolsz, én meg egyre többször révedek a múltba.

Július volt, a sebek kezdtek begyógyulni. A fűzfa négy ága még mindig délcegen várta a hajnali napsugarakat. Tépázott levelei lehullottak, az erősebbek egyre biztatóbban figyelték a holdat.

Elcsendesült nagyapa szívében is a bánat. Kilátogatott a tópartra, nézte sütkérező halakat, a ficánkoló békákat, amik versenyeztek, hogy a vízi tök leveléről ki tud messzebbre ugrani. A fecskevirágok, a margaréták, a sárgaliliom, átadta helyét a vadlóhernek. A nyári illat körüllengte a kistavat. Mintha semmi sem történt volna, pár héttel ezelőtt. A gabona meghajtott derekával bekerült a magtárba.

Ferkó gyerek is kedvére űzte kergette a pillangókat. Figyelte nagyapóval szitakötők táncát, vidám madárcsicsergés ébresztette fel reggelente.

Augusztus vége közeledett, nagyapának megint nem tetszett az égbolton sorakozó felhők játéka.

• Vihart érzek a csontjaimban.
• Nagyapa, akkor megint zokogni kezdenek a fák?
• Remélem, hogy nem lesz olyan, mint a múltkor. Elég az embernek egy életre egy cudar égiháború.

Most nem szólt semmit, maga húzta be a zsanérokat és várt.

• Ülj az ölembe kisfiam, meglásd nem lesz semmi baj.

Ferkó egyáltalán nem értette nagyapa miről beszél. Ő semmi jelét nem látta, hogy újból vihar közeledik. A macska is a tornácon volt elnyúlva, a kiscsibék kapirgáltak az udvarba. A kutyus méltóság teljesen sétált az udvarban fel és alá.

Ferkó odakuporodott nagyapa ölébe. Szerette, ha megkérgesedett tenyerével, végigsimogatja az arcát. Benne érezte az élet minden csodáját. Az erőt, a bátorságot, a kitartást, a féltést és biztatást. Néha nagyapa ölében elszenderedett egy pillanatra. Talán most is az történt, ahogy feleszmélt, megint iszonyú hangok hallatszottak kintről.

• Jól van kisfiam, vihar van, ne félje és vigyázok rád.
• Nagyapa megint zokognak a fák?

•  Most csak sírnak, még be sem gyógyult a sebük és újra tépdesi őket a szél.
• Nagyapa a fűzfánk i sír?

• Biztosan, mert most nem tudnak olyan szorosan összekapaszkodni az ágai, mint a múltkori viharkor.

Hirtelen csattanás hallatszott a tó felől.

• Nagyapa a fűzfa!- kiáltott Ferkó is szaladni akart ki a tornácon át.

Nagyapa nem engedte.

• Nem szabad kisfiam, a Jóisten elültette, eddig vigyázott rá, mi nem fogjuk tudni megvédeni. Várjuk ki a vihar végét.

Alig ült el a vihar, a föld peremén lassan rajzolódott ki a szivárvány. Csodás vörös, sárga, zöld és lila színével üzente békét kötött az Úr a Földdel. A fűzfa ágai közül kettő megint megadta magát. Derékba törve feküdt lent a földön. Nagyapa csendesen könnyeivel küszködve megszólalt.

• Készül az elmúlásra, akár csak én. Holnap, igen holnap minden ágától megszabadíttatom.

Másnap a fűrész hangja sivítva töltötte be a pusztát. Nagymama nem engedte földig vágni a megmaradt törzseket, csak addig, amíg a vihar megtörte.

• Tavasszal ki fog hajtani, akkor megtisztítjuk, hogy annyi hajtása legyen, ami még árnyékot ad. Nem engedtem, hogy a tövénél vágják ki. Kisfiam így még belekuporodhatsz az ágai közé. A madarak, majd találnak maguknak fészkelő helyet, olyan vastagok azok a törzsek, amik megmaradtak, hogy égszakadás földindulásnak kell ahhoz lenni, hogy ők is zokogni tudjanak.

Nagyapa  a következő tavasszal  nem tudott kimenni a tóhoz. Ferkó meg nagyanya együtt szedegették le a felesleges oldalhajtásokat.

• Látod kisfiam, élni akar a fűzfánk. Amíg nagyapád velünk van, vigyázunk a fára, aztán majd rábízzuk a Jóistenre. Te még megéred, hogy újra délcegen emelje fel az ágait az ég felé.

Az akácbódító illata, amit a megcsonkított erdő felől hozott a szél nagyapát is kicsalogatta a fűzfához. Nézte és hullottak a könnyei. Most Ő sírt, siratta a múltját, a gyermekkori emlékeit az egész életét, ami a fűzfához és a pusztához kötötte.

•  Mit gondolsz Ferkó. Begyógyulnak valaha a vihar okozta sebek? A fa még árnyékot ad a forrásnak, ami éltető friss vízével a nyári melegben frissítőként szolgál a tóban élő halaknak?
• Igen nagyapa, be fognak gyógyulni, és mi ketten még kiülhetünk alá és figyelhetjük a madarainkat.

 Egy kanalas gém tétován keringett a levegőben, mintha nem halat jött volna rabolni a tóból.

• Látod Ferkó, a madár is keresi a fűzfát. Repdes ide-oda. Szomorú lehet szíve.
• Nagyapa, hidd el , találni fog egy másik fát. A kihajtott ágak, még gyengék, de erőőre kapnak és meg fogják bírni, akár milyen nagy madár pihen meg rajt.
• Igen Ferkó, te még megláthatod, de én?
• Nagyapa, én vigyázok rád, hogy te is meglásd. Pár év és újra éled a fánk.
• Jól van fiam, nekem te jelented a jövőt, akár a neked a fűzfák, ami magába zárta a múltat. Évgyűrűjében ott rejtőzik a holdfény és a felkelő nap sugara. Fiatal hajtásai pedig előre tekintenek a jövendő felé.

Az égbolton mozdulatlanok voltak a bárányfelhők. A napsugár cirógatta nagyapa megfáradt arcát. Simogatta, engedte, hogy álmodjon egy jobb és szebb holnapról, ami Ferkóra vár. A fa fiatal hajtásai hamarosan újra árnyékot adhatnak a forrásnak. Lehet, hogy ő már nem gyönyörködhet benne, de Ferkó előtt ott van az élet. Fiatal ő is akár a tavaszi friss hajtások fűzfán.

A karvaly

Az első éjszaka után Kamilla elhatározta, hogy nem vár Áron hívására, jött hozzá, amikor csak lehetősége volt rá.

 A fiú lassan tanította meg, milyen érzés a szerelem beteljesülése. Tudta jól, hogy majd annak is el fog jönni az ideje, hogy Kamilla igazán át tudja érezni. Neki volt tapasztalata, mindent megtanultak együtt a kedvesével, az meg olyan régen volt, szinte el is felejtette, meg nem is akart rá emlékezni. Kamillát úgy tanítja meg, hogy az mind a kettőjüknek jó legyen. Lassan megtalálta Kamilla testén azt a pontot, ami felrepítette. Mindig kivárta a beteljesülést, neki a lány öröme volt a legfontosabb. Szereti ez a lány, maga meg azt akarta, hogy az együttlétek szeretkezései olyanok legyenek, hogy Kamillának eszébe se jusson másra nézni. Tudta, hogy így biztosan nem fogja elveszíteni, még akkor sem, ha csábítás ördöge venné fel vele a harcot.

A felvételi vizsga időpontja megérkezett, Kamilla felkészült a megmérettetésre. Egyedül vágott neki az útnak. Budapest Kamilla számára még a titkok városa volt. Minden jó tanáccsal ellátták, hol kell leszállnia a metróról, határozott legyen, nehogy valakinek is feltűnjön, hogy egy vidéki lány, ami a legfontosabb, hogy figyeljen nagyon oda, és ne kapkodjon. A jövőjéről van szó.

 Áronnal az öltözékről gondoskodtak, igaz nem a divat szerint, de az alkalomra illőn, fehér blúz, pliszírozott fekete szoknya.

 Áron szavai visszacsengtek a fülébe, biztonságban érezte magát.

VIII. kerület Vas utca 8. a felvételi vizsga helye. Ahogy befordult Kamilla a célegyenesbe, nem akart hinni a szemének, a legnagyobb magyar színészek mellett kellet elmennie. Márkus László, Bessenyei Ferenc, Gobbi Hilda és Sinkovits Imre beszélgettek.

• Jó napot kívánok!
• Jó napot.

Igen a főváros, csodát rejteget. Jól ismerte mindegyiket a mozi vásznáról, a filmekből. Nagyra besülte a tehetségüket. Boldog volt, hogy élő valóságukban itt vannak előtte. Később tudta meg, hogy a színművészeti főiskola tantermeit és színpadát rejti magában az hatalmas ház, ami előtt a színészek diskuráltak.

Sokan voltak a felvételi vizsgán, az ország minden részéről. Csendes beszélgetésekből tisztán hallatszottak a különféle tájszólások. Félszeg, izgatatott lányok toporogtak a megmérettetésen. Nézegették egymást, alig mertek szóba elegyedni.

Egy szőke lány Kamilla mellé szegődött.

• Te is izgulsz?
• Igen, remélem minden rendben lesz, Kamillának hívnak.
• Judit vagyok. A tájszólásodról ítélve te is vidékről jöttél.
• Igen. Zala megyéből. Már dolgozom, a munkahelyem ajánlotta fel a lehetőséget, különben nem tudnám fizetni a tovább tanulást!

Az írásbelin már egymás mellé ültek, a matematika, biológia meg a magyar nem volt nehéz. Szóbelin egy kis beszámolást kértek, hogy, ki miért szeretné elvégezni az iskolát.

• Könnyebb volt, mint gondoltam. Remélem, szeptemberben találkozunk! Különben meg itt lakom a fővárosban, ha felvesznek nem lesz gondod, el foglak kalauzolni, ahová csak akarod. Szervusz!
• A viszontlátásra. Szervusz!

A vonatra még volt idő. Kamilla egész nap nem evett. A főutcán, mikor leszállt a metróról látott egy vendéglőt. Bement. Egy nagyon idős néni egyedül ült az asztalnál, a többi hely mind foglalt volt.

• Szabad!
• Igen, üljön le kis lány!
• Köszönöm.

 A táskát maga mellé tette, az étlapot már ismerete, belelapozott, s mire a pincér odaéret határozottan rendelt, ne nézzék buta libának.

 A hölgy kérdezősködött, hogy honnét jött, miért?

• Tovább szeretnék tanulni!
• Az jó, csak vigyázzon, nehogy elvesszen a fővárosba!
• Remélem, tudok magara vigyázni, azét köszönöm a segítségét.

A szemben lévő asztaltól látta Kamilla, hogy egy szürkeruhás úr többször is figyeli őket.

• Jó lesz vigyázni!- gondolta és igyekezett enni.

 Pár perc múlva, hogy az idős néni távozott, ott termett mellette a férfi, mint aki ismeri, letegezte, meg felkapta a táskáját.

Kamilla ijedten utánakapott, kivette a kezéből.

• Sajnálom, ebben csak tankönyvek vannak, nem fog vele semmire sem menni!

Kamilla felállt, s odament a pincérhez, míg fizetett, megkérte, hogy segítsen neki.

• Legyen, szíves kísérjen ki a villamosra, tudtommal, ezzel eljutok a pályaudvarra. Az úr meg, ha követne, kérem, szóljon egy rendőrnek. Nem ismerem, de azt látom, hogy nem jó szándékú.

A pincér, amikor meglátta a kezében lévő pénz, jó kis borravalót is kapott, segítőkésznek mutatkozott.

• Természetesen hölgyem.

 Kikísérte Kamillát a villamosra.  Pár méterre volt a megálló, nagyon nem kellett messzire elhagynia az éttermet.

Kamilla tartott attól, hogy az elővigyázatosság ellenére utána jön a férfi. Gonosz szándékot látott a szeméből áradni, valami ördögi sunyítás volt mögötte, mind, aki elsőre nem fog lemondani a szándékáról. Kinézte magának az egyedül lévő lányt, megpróbál lecsapni rá, akár a karvaly a messziről kilesett áldozatára.

A gyorsvonat szerelvénye már bent állt, jegye retúr volt, felkapaszkodott az utolsó kocsiba, ráér megkeresni a helyjegy szerinti vagont. Az ablakból jól látta, hogy utána jöttek. Leült helyére, a függönnyel betakarta az arcát és imádkozott.

 A kalauz megjelenése megnyugtatta.

• Semmi baj, már biztonságban vagyok, ha kell Ő is csak segít, mint a pincér!

 Egy ideig, nem mert elaludni, pedig fáradt volt, az út meg még hosszú hazáig.  Székesfehérvárnál megnyugodott. Messze volt fővárostól, s egyre közelebb Áronhoz.

Alig várta, hogy beérjen a szerelvény Zalaegerszegre és átszállhasson a  csatlakozásra. Kint a vasútállomáson Áron várta.

• Mondjál már valamit, mi volt?
• A vizsga nem volt nehéz. Meglepetés meg már is volt. Egy férfi az étteremben, ahova bementem ebédelni, lecsapott a táskámra, olyan volt, mint egy karvaly.

Kamilla most is remegett, amikor a szürkeruhás férfiről beszélt.

• Jól van, látod még oda sem értél, igazad van, rád lelt egy karvaly. Ezeket el kell hessegetni, ha felvesznek, légy határozott és bátor, elmennek azok tőled, csak a szárnyukat csattogtatják feletted.

Áron nevetett, ahogy mindig, amikor valamit Ő butaságnak tartott. Kamilla meg arra gondolt megint Őt neveti ki.

• Tudod ez egyáltalán nem volt nevetséges!
• Tudom, még most is úgy remegsz, mint a nyárfalevél, pedig én vagyok melletted.
• Igazad van, felejtsük el az egészet, visszanézve az első kalandnak nem is volt olyan rossz, csak ijesztő.

Kamilla a motoron Áron testének melegétől megint bátorságot kapott, s arra gondolt, az útja bárhová is vezet, mindig elkergeti a karvalyokat.

Odahaza az asztalon két gyertya égett, a vázában három szál rózsa árasztotta az illatát. A pezsgő és a két pohár várta, hogy megünnepeljék az első utat, a fővárosból való szerencsés hazatérést. A papírkígyó mos egyenes derékkal állt a tűzfej felett.

• Féltettelek, szeretlek, nem akarlak többé elveszíteni.
• Az jó! Én sem téged, ígérem ezután is messze el fogom kerülni a szürkeruhás karvalyokat. Vigyázni fogok magamra.

A pezsgősüveg hatalmas durranással lökte ki magából kosarastól a dugót. Mind ketten összerezzentek és nevetni kezdtek. Mintha a karvalyokat kergette volna messzire. Kamilla hagyta, hogy szétáradjanak szájában a buborékok. Már tudta, hogy nem a csábítás ördöge van velük, hanem Ámor nyila egyre mélyebben érinti meg Áron szívét.

Boda Zsófia Borbála, Buksi

Tavasz

Tavasz,

Az tavasz,

Fák virágoznak.

Március,

Május,  április,

Mind – mind kikeleti.

Napsugarak,

Gyönyört  árasztanak,

Nagyon korán bátran.

Lombok, virágok,

Zeneszó dalol,

Madár dúdol.

Megjött fecske,

Hol volt eddig melegebb,

Talán messze – messze.

Három hónap,

Hamar nyár van,

Nem is úgy, mint a sivatagban.

Ember a kertben,

Már nem didereg,

Miközben fákat metsz.

Rügyek sűrűjében,

Madár fütyül szépen,

Sok macska bagzik éjben.

Nyárelő

Kikeleti ég,

Oly mindig szép,

Fésüli a Nap melegét.

Lehet bár,

Szivárvány,

Mi rád vár.

Tündöklő,

Bárány – felhő,

Vidításra keltő.

Felemelő érzet,

Kikeletben

Minden derűvel,

Keleten kél a Nap,

Áprilisi tavasz,

Telik furfangosan.

Lehetne ez az évszak,

Minden év karácsonya,

Mely örvendve kacagtat.

FAZEKAS ANDRÁS ISTVÁN

Múzeumi élmény (naplórészlet)

... Majd harminc évvel azután, hogy gimnazistaként először láttam Caspar David Friedrich festményeiről készült diaképeket a Fő utcai Szabó Ervin Könyvtárban egy művészettörténeti előadás keretében, Drezdában ismét megcsodálhattam kedvenc festőm néhány további képét.

... Tudtam azt, hogy, itt található Friedrich "Friedhofseingang" (1825) című műve is, több más festményével egyetemben. Ezt a képét már jól ismertem korábbról. Több könyvben láttam. Annamarie-Claudiánál is. S ez a képe különösen tetszett, a művel való találkozás első pillanatától kezdve. A festmény egy temetőkaput ábrázol, úgy, ahogy azt néhány lépés távolsággal előtte állva látnánk, kívülről. A temetőkapu két hatalmas kőoszlopához magas, vasrácsos kerítés csatlakozik, ebből azonban mindkét oldalon csak egy igen rövid szakasz látszik. Párhuzamos vasrácsokból álló magas kerítés, olyan amilyenhez az elegáns paloták kerítései hasonlóak. A temetőkapu teljesen kitárva. Felül, a hatalmas kőoszlopokat két vízszintes vasrúd köti össze, amelyekhez középen egy vaskoszorú erősített. A kőoszlopokat egy csonka gúla alakú díszítő rész zárja le, aminek a tetején egy-egy nagy tál található. Ezekben azonban nincsen virág. A kapun belül a háttérben erdő, pontosabban egy fasor látszik, amely párhuzamosnak tűnik a kerítéssel. A fák között átsejlik a fasor mögött egy enyhe lejtésű domboldal, egy fátlan rész. A kapu és a temető bejáratával szembeni fasor között elszórtan síremlékek láthatók. A düledező síremlékek alapján úgy tűnik, hogy a temető már valójában elhagyott, nem használt temető. Kisebb nagyobb halmok, apró dombok közt találhatók a sírok. Egy elhagyott, szénaszállításra használt fa taliga hever a bejárattól nem messze. A temetőben egyetlen személy sem látható. A kapuhoz nem vezet út, mindent meglehetősen magas fű borít. Ez is arra utal, hogy a temetőt régen nem használhatják. A kőkapu, a fák, a fű a temetőben, és a temetőn kívüli térrész zöldes, talán inkább barnás árnyalatúak. Ugyanakkor az égbolt tiszta, nincsenek felhők, az égbolt kékje azonban igen gyenge, mert a temető egésze ködben, inkább párában van. Furcsa, alig hihető fényviszonyok ezek. A fák mögötti rész is viszonylag jól látható a pára, vagy köd ellenére. Mozdulatlan, megmerevedett, időtlen világ ez. Ennyit ábrázol a kép röviden. A festmény lényegében szimmetrikus elrendezésű. A két hatalmas kőoszlop stabilitást ad a látványnak, megvezeti a tekintetet. A kapuban feltáruló látványra irányítja a figyelmet. Friedrich több hasonló témájú, sőt lényegében hasonló kompozíciójú képet is festett. Nyílván izgatta a téma, úgy érezte, van mit kifejeznie e képek által. A "Das Friedhofstor" című képe esetében a temetőkapu bezárt, míg a "Friedhof im Schnee" című festménye esetében a temetőből kifelé nézve látható a temető bejárata. A "Friedhofseingang" című festmény meglehetősen nagyméretű kép, szemben a hasonló témájú másik két képével. Ez a műve nemcsak a könyvekben fogott meg. Ott előtte állva még inkább rabul ejtett. Ellentétben a csatajeleneteket, vagy antik mitológiai történéseket ábrázoló monumentális méretű képekkel, ez a festmény könnyen áttekinthető. Az ember anélkül, hogy eltávolodna a képtől, szinte egyetlen pillantással képes átfogni szemével, tekintetével a kép egészét. Mégsem tudtam betelni a látványával. Az a valami, ami magához húzott, magához vonzott e mű esetében, valójában nem volt megfestve e képen. Messze túl volt a kép tárgyi valóságán. Hosszú idő telt el, amíg világosan megfogalmazódott bennem az a gondolati tartalom, ami oly különösen érdekessé, fontossá tette ezt a képet számomra. Nem tudom, mennyi ideje nézegethettem a képet – mert az időérzékelésem szinte megszűnt – mire a kép keltette furcsa, kavargó érzések, hangulatok gondolatok formáját öltötték, s megértettem mindazt, amit számomra e mű mondott, közvetített. A hangsúly itt a festmény számomra való jelentésén, értelmezésén van.

Caspar David Friedrich e műve, amely talán más szemlélő számára csak egy a szép, különös hangulatot keltő képei közül, számomra az ember életében való szétszóródásáról szól. Akkor, ott, az a gondolat futott át rajtam, hogy a festmény ábrázolta kapun, a temetőkapun való átlépéssel az ember maga mögött hagyja az egész életét. Ez persze önmagában nem túl új gondolat, inkább milliószor ismételt közhely. Ami azonban akkor ott igazán megfogott, az sokkal inkább az volt, hogy még a temetőkapun kívül állva, az ember életében is, majdnem ugyanez a helyzet. Hisz az ember élete során folyamatosan "elveszti önmagát". Életének előre haladásával egyre több emléke tűnik a semmibe, törlődik a tudatából, vagy legalábbis válik hozzáférhetetlenné a tudatos emlékezése számára. Már felnőttkorában is csak emléktöredékek élnek gyermekkoráról, később pedig folyamatosan kopik az életének eseményeit, múltját megörökítő emlékezete. Mire élete végére – a temetőkapuhoz – ér, már alig van emlékképe a múltjáról. Önmagáról, az élményeiről, amelyeket valaha maga élt meg. Az élete során elveszíti, maga mögött hagyja emlékeinek többségét. Pedig az embert, az egyént éppenséggel a múltja "konstituálja", a múltja által az valaki, aki. A múltja, a megőrizve megszüntetett múltja adja az egyén lényegét. Az egyszeri és megismételhetetlen élete által válik végső soron minden ember egyéniséggé. Az ember élete emlékeinek folyamatos elvesztése által veszíti el végső soron önmagát. Ezt jelenti számomra az ember életében való szétszóródása.

Caspar David Friedrich festménye előtt állva, a temetőkaput látva vált számomra világossá, mindent elsöprő késztetéssé – akkor és ott, az Albertinumban –, hogy csak az elbeszélt élet által válhat az ember élete teljes értékű életté, csak az elbeszélt élet által lehetséges a múlt maga totalitásában való megragadása. S hogy írássá kell transzformálnia az embernek az emlékezete által megőrzött múltját. Hiszen az egyén életének elbeszélése által válik lehetővé élete egészének egyben látása (legalábbis persze az addig eltelt életének egyben látása). S az egyén feljegyzésekben, vagy más módon megörökített, megőrzött életének elbeszélése által válik lehetővé a "múlt nem elvesztése", a szétszóródás ezen oldalának leküzdése.

Nagyon kevesen voltak a múzeumban. Már szürkült, az ablakokon furcsa fény szűrődött be. Nem voltak körülöttem emberek, látogatók. És teremőrt sem láttam a közelben. Legalábbis így emlékszem. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy úgy tűnt, mintha dörgött, villámlott volna, jóllehet ez az évnek ebben az időszakában meglehetősen furcsa volt, hiszen szeptember vége felé történt mindez. A fényviszonyokat igen különösnek találtam, ezt magamban meg is állapítottam. de nem tudtam megfogalmazni azt, hogy miben is áll a fényviszonyok különössége. Egyszerűen, ösztönösen azt éreztem, hogy a kintről beszűrődő fény valamiképpen ellentmond a fizika törvényeinek. Caspar David Friedrich képe tartott bűvöletben. Mozdulatlanul álltam a kép előtt. Lassan teljesen elsüllyedtem az engem körülvevő csendben. Azon tűnődtem, hogy egy idő után minden eltűnik abból, ami ma a tárgyi környezetemet alkotja. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon mi lesz a feljegyzéseimmel, mi lesz mindazokkal a tárgyakkal, melyek most oly fontosak, kedvesek nekem, mi lesz a könyvtárammal, amit oly lelkesen, s oly kitartó szorgalommal gyarapítgatok? Mi lesz a házammal, az általam ültetett, s oly nagy gonddal nevelt tölgyfáimmal? Mi lesz az ásványgyűjteményemmel, a csillagászati távcsövemmel, a bibliagyűjteményemmel? Még a kisgyermek-korom óta őrzött mackóim is eszembe jutottak. Mi lesz velük a halálom után? Érdekes módon, azt valamiképpen "természetesnek" tekintettem, hogy lassan eltűnnek a környezetemből azok az emberek, akik korábban körülvettek. Aztán hirtelen minden erőfeszítésem olyan esendőnek, olyan törékenynek, olyan "igazán nem is fontos"-nak tűnt számomra. A korábban számomra fontos dolgok hirtelen jelentőségüket vesztették. Úgy éreztem, hogy valami megfoghatatlan módon kiszakadtam a jelen, a most szorításából, a hozzá való kötődésből, s a jelen világomat valami furcsa távlatból szemlélem. E távlatból szemlélve jelentéktelen semmiségeknek láttam mindazt, amit a mindenkori most szorításában ezidáig fontosnak tartottam. Tompa csend vett körül. Olyan csend, amilyet az ember a nagy havazások után kora reggel tapasztal meg. Tompa, puha csend volt körülöttem, de azt gondolom, inkább bennem. S lassan olyan érzésem támadt, mintha megszűnt volna a nehézkedés számomra. Észrevétlenül, s felettébb érthetetlen módon eltűnt a testérzésem, a testtudatom. Persze, ilyen érzést még soha nem tapasztaltam meg, de valahogy mégis ilyen érzésem volt. Ezt a különös érzést talán ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor valaki, aki egy halom dolgot cipel magával, aztán hirtelen megáll, s némán kiejti kezéből egymás után a magával cipelt súlyos tárgyakat. s minden egyes tárgy elvesztésével érezhetően könnyebbé, súlytalanabbá válik. Ledobja a hátizsákját, az oldaltáskáját, s megszabadul mindattól, amit odáig magával hozott. Magával hurcolt. S a végén úgy érzi, már magának sincs súlya. Megszűnt számára a nehézkedés. A legkülönösebb az volt, hogy a tárgyakhoz, a céljaimhoz, az általam fontosnak tartott, vélt, érzett dolgokhoz való viszonyulásom alapvető megváltozása egyetlen, nem is érzékelt, nem is tudatosodott pillanat alatt ment végbe. Nem arról volt tehát szó, hogy valamiféle sokk, történés, kudarc, vagy éppenséggel siker, vagy egyéb intenzív élmény hatására kiábrándultam valamiből, hogy "meguntam" valamit, mert ezek a történések nem az egyik pillanatról a másikra mennek végbe, hanem egy jól körvonalazható belső átalakulás eredményeképpen áll elő ez az ilyen új helyzet. A "Friedhofseingang" című kép előtt a tömör csendben állva az engemet körülvevő világhoz való viszonyulásomnak az alapvető átalakulása megfoghatatlan gyorsasággal, észrevétlenül, s főleg, mindenfajta külső behatás nélkül ment végbe. Akkor és ott, persze mindezt nem gondoltam így végig. Tulajdonképpen nem felel meg a valóságnak, ha azt mondom, hogy ezt meg ezt gondoltam, ezt meg ezt éreztem. Nem tudom szavakban visszaadni azt a furcsa állapotot, amelyekben gondolatfoszlányok, érzések, hangulatok kavarogtak bennem. Ennek a furcsa, bennem végbement átalakulásnak azonban pontosan a tudatában voltam. Kellő megdöbbenés, sőt talán némi félelem is ébredt bennem. Nem írható le szavakkal, talán nem is fejezhető ki az a fizikai állapot, amiben akkor voltam, és az érzés, hangulat, ami ott akkor eltöltött. Valami megfoghatatlan módon könnyűnek, s ezzel együtt valami megfoghatatlan, érthetetlen módon nyugodtnak, elengedettnek, felszabadultnak éreztem magam. Súly és jelentőség nélkülivé vált az a világ számomra, amelyben addig éltem. Ez egyfajta kiüresedéshez volt hasonló. A korábbi mindennapjaimtól, életvilágomtól való elszakadást valami nem nagyon megfogalmazható módon "térbeli történésként" éltem meg, amennyiben úgy éreztem, mintha valahol az űrben súlytalanul lebegve tekintenék vissza az életvilágomra, önmagamra, mindarra, ami idáig körülvett. Egyszerűen csodálkoztam azon, vagy valami ehhez hasonló érzésem volt, hogy miképpen lehettek az addigi dolgaim, a céljaim, amelyek valóra váltásán nap, mint nap dolgoztam, oly fontosak számomra. Egyfajta döbbenetként éltem meg ezt a felismerést. Aztán az az érzés hatalmasodott el rajtam, mintha a semmiben lennék. Úgy tűnt, mintha ebből a semmiből néznék vissza a mögöttem hagyott világra. S mindeközben valami végtelen nyugalom töltött el, ami nyugalom nem volt hasonlítható a mindennapi élet folyamában néha, időlegesen tapasztalt nyugalomhoz. Ez a nyugalom a dolgoktól való teljes leválás adta nyugalom volt, valami sokkal mélyebb és átfogóbb nyugalom, mint amit valaha is megtapasztalhat az ember az ember a mindennapi világában. Talán a legtökéletesebb megfogalmazása annak az érzésnek, ami akkor ott eltöltött a "dolgokról való teljes leválás" érzése volt. A jóga filozófiájában a "vairagya" és a "santosha" fogalma fejezik ki azt a tartalmat, amit akkor ott megtapasztaltam. A "vairagya" fogalma az egész jóga filozófia egyik központi fogalma. A jóga filozófiájával foglalkozó magyar nyelvű könyvekben e kifejezéseket "szenvedélymentesség", "vágytalanság" szóval fordítják. Azt gondolom, hogy a "szenvedélymentesség" fordítás lényegileg nem helyes, inkább félrevezető. A "vágytalanság" fordítás már a lényeget fejezi ki, de az angol nyelvű jóga szakirodalomban használt két szó ("detachment" és "nonattechment") sokkal pontosabban adja vissza annak a gondolati tartalomnak a lényegét, amit a jóga elmélete ebben a fogalomban megragad. A "vairagya" olyan lelki állapotot jelöl, amikor a jógi leválik a mindennapi világról. A világról való leválás ebben az esetben azt jelenti, hogy a jógit a körülötte levő világ dolgai sem nem vonzzák, sem nem taszítják. Teljességgel közömbös a körülötte levő világgal szemben. Értelemszerűen a szenvedélymentességet is magában foglalja ez a lelki, szellemi viszonyulás a világhoz, azonban itt mérhetetlenül többről van szó. A világról való leválás azt jelenti, hogy a jógi sem nem örül, sem nem szomorkodik a világ dolgai, történései felett. A jógit a "vairagya" állapotában a világ nem érinti meg, teljességgel közömbös iránta. A "vágytalanság" fordítás azért nem pontos, nem a lényeget kifejező, mert a vágy szó a magyar nyelvben valami iránti vágyakozást jelent. A valami iránti vágyakozás pozitív viszonyulás valamihez, vonzódás valami iránt. A "vairagya" lelkiállapot azonban sokkal többet jelent, hiszen a vágyakozás, a valami iránti vonzódás ellentétét, a valamivel szembeni ellenszenvet, a valami általi taszítást is magában foglalja.

Hogy Caspar David Friedrich képe előtt állva a világról való leválás mely fokozatában voltam nem tudom, de úgy gondolom, hogy valami olyan (ahhoz hasonló) lelkiállapot volt ez, amely mindenképpen a "vairagya" fogalomkörébe tartozott. Úgy éreztem ugyanis, hogy valami módon elengedtem a világ dolgait, hogy valami módon kiléptem a mindennapok kötelezettségekkel, feladatokkal teli világából, kényszerekkel teli világából. S ez az érzés, ez a tudat igen nagy belső örömet, elégedettséget okozott számomra. A "santosha" (a teljes lelki nyugalom és megelégedettség állapota, az angol nyelvű jóga irodalomban a "contentment" szóval fordítják) szoros összefüggésben van a "vairagya" fogalmával. A megelégedettség, a belső nyugalom lelkiállapota feltételezi azt, hogy az egyén mentes mindennemű vágyakozástól és persze ennek ellenkezőjétől is, azaz nem taszítja semmi a világ dolgai közül. Nem éreztem vágyakozást semmi iránt, s nem taszított semmi világi dolog. A teljes megelégedettség állapotában voltam. Úgy éreztem, vagy inkább úgy képzeltem, hogy valami módon kívül vagyok a világon. Mintha a semmiből néztem volna vissza önmagamra, a világra, amelyben persze fizikailag jelen voltam, hiszen a múzeumban Friedrich képe előtt töltött el ez a furcsa érzés. Később − amikor Friedrich képe által kiváltott különös lelkiállapotomra visszaemlékeztem − eszembe jutott az, amit Heidegger "Mi a metafizika?" című tanulmányában olvastam. Heidegger e tanulmányában lényegében a semmi fogalmát elemzi. A tanulmányban a semmi már olyan kategóriaként jelenik meg, amely elsődleges a léttel szemben, amennyiben ontológiai szempontból a lét és a jelenvalólét lehetőség feltételét adja. "A lét annyi, mint beletartottság a Semmibe."[1]

Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott a "Friedhofseingang" című kép által bennem keltett bűvölet. Bizonyosan nagyon rövid ideig. De ez a nagyon rövid ideig tapasztalt élmény mégis meghatározó, emlékezetes volt számomra. Ott és akkor úgy éreztem egy pillanatra, hogy a végtelennel találkoztam, a végtelen érintett meg. Mindez persze ilyen világosan csak később fogalmazódott meg bennem. Mert az ott általam megtapasztalt érzésnek, élménynek e most fogant leírás csak halvány visszfénye. Hiszen a hangulatokat, érzéseket nem lehet nyelvi formában pontosan visszaadni. ...

FODOR KAMILLA versei

Fehér tündérrózsás álom

Szerelmünknek késő mámoros légyottára,

Árnyékot vet a fénylő Hold sugára.

Egymást szerető, s féltő kezek ölelik át a végtelent,

S folyton megpihenni vágynak egymáson, míg az éj lemegy.

Már csak az izzólámpa fénye világítja meg a tó tükörfényes vizét,

S fehér tündérrózsák tűnnek elő, miket a fény már alig ér.

Bársonyos szirmaikat egyre csak össze – összezárják,

S várva várják egy új nap éltető csodáját.

Fehér tündérrózsás álom, mi körbe vesz minket e gyönyörködtető szép helyen,

S pompás virágillatban hallgatjuk csöndesen, ahogy a madár ágról ágra röppen.

Forró nyári éjszakán rózsás az álom, s két édes a szempár,

Rózsaszín szerelmi fátyolba burkolódzik a tündöklő vízparti táj.

Itt a tavasz

Eljő a tavasz, már a kicsinyke hóvirág is érzi melegét,

Csiripelő madarak szálldogálnak ágról ágra a fák tetején.

Elolvadt már a hó, mégis hófehérbe öltözik a táj,

Temérdek virág veszi át a vidéken uralmát.

A hóvirág, mint napfényből táplálkozó csoda hajlik az ég felé,

Szüntelen keresi, s kutatja a fényt, mi élteté.

A hír megérkezett mihozzánk, vége hát a zord télnek,

Itt a tavasz, mely áldásként köszöntött a vidékre.

Rózsák nyílnak, ezer rózsaszál

Rózsák nyílnak, ezer rózsaszál,

Harmatcsepp a szirmon, fénylő napsugár.

Ébredő szerelem, egy szerelmespár,

Örömkönny szemeikben, oly szép pár.

Rózsák nyílnak, ezer rózsaszál,

Illatuk érződik a légben, álomszép a táj.

Boldog mosolygás, végtelen boldogság,

Összefonódott kezek, idilli a vonzódás.

SUBA PATRÍCIA

Utolsó út

A lány, sietős léptekkel halad át a főtéren. Tizennégy éves vézna kis testén összébb húzza a kabátját. Noha a Nap melegen süt, mégis fázik. Talán az előtte lévő feladat az, amely ennyire megdermeszti. Ilyen korán még soha nem indult otthonról. Reménykedik, hisz megígérte, nem vall kudarcot! Egyre közelebb ér a házhoz. Szíve a torkában dobog, már egész teste remeg. De ott van! Már látja. Érzi az illatát is. Hívogatóan áll az ablakban a frissen sütött almás pite. Tegnap már járt itt. Szájában érzi az ízét. Minden óvatosságról megfeledkezik örömében. Abban a pillanatban, amint megérinti a tányért, kezek fonódnak csuklójára. Nem mer mozdulni, végül ijedt kismadárként rebbennek pillái és felnéz. Mosolygós arc tekint rá.

– Éhes vagy kislány? Nem kell ellopnod, szívesen adok.

A lány egy pillanatig mérleggel, majd hirtelen mozdulattal megfogja a tányért és futásnak ered. Nem néz semerre. Zsákmányát úgy szorítja magához, mintha az élete függne tőle. Belép a roskatag kunyhóba. Négy éhes kisgyerek fut oda hozzá.

– Megjöttél! Elhoztad! – kiáltják szinte egyszerre. A lány mindegyiknek add egy szeletet. Utoljára még beszívja illatát, majd odalép az ágyhoz.

Anya megjöttem. Sikerült. Tudom mennyire vágytál rá.

– Elkaptak? – néz rá lányára, nehezen jönnek a szavak a nagy fájdalom közepette.

– Ne aggódj, anyukám, egyél. Este megint elmegyek. Szükséged van az orvosságra.

– Ne! – kezdi a mondatot édesanyja, de a szavak köhögésbe fúlnak.

 A lány megigazgatja anyja feje alatt a párnát és elhatározza, mindenképp elmegy a gyógyszerért. Utolsó esélyük, hogy meggyógyuljon. Neszt hall kintről, ijedten fordul az ablak felé. Senki nincs ott. A reggeli ijedtség még mindig benne van. Tudja, mivel jár, ha elkapják. Testvéreit elviszik, vele együtt. Arra gondolni se mert, hogy anyjával mi lesz akkor.

Egésznap testvéreivel játszik. A maradék kenyeret elosztja köztük. Megint nem eszik, az utolsó falatok anyjának jutnak. Félti, érzi, hogy ha ma sem szerez gyógyszert, nem tudja megmenteni. Eljön az este, indulna.

Kopognak az ajtón és belép rajta a reggeli nő. Ijedten néz rá a lány, észreveszi mögötte a falusiakat. Lehunyja a szemét. Mindennek vége. Testvérei elé ugrik, ne vigyék el őket. Kész harcolni. Anyja alig látszik ki a takaróból, szólni akar, de nincs ereje hozzá. A falusiak bejönnek a házba, mindegyiknél van valami, lerakják az asztalra. Kenyér, tojás, tej…

A kicsik örömtáncot járnak, nézik a sok, soha nem látott ételt. Sonka, gyümölcs, még csokoládé is akad köztük. Mindenki mosolyog, ebben a pillanatban anyjuk nagyot kiált, nem bírja tovább hurcolni betegségét. Szemét lecsukja, egyre nehezebben lélegzik. A lány sírva rohan oda. Elkésett a gyógyszerrel, nincs már ideje elhozni!

Halk kopogás hallatszik, egy ismeretlen lép be az ajtón. Egyenesen az ágyhoz megy. Fekete táskájából injekciós tűt, fecskendőt, gyógyszeres ampullát vesz elő. Gondos hozzáértéssel szúrja be a vékony karba. Az asszony csukott szemmel fekszik, semmit nem érzékel maga körül. A házban várakozó csend van, a halál már az ágynál jár. A beteg légzését se hallani. A lány zokogva veti magát az ágyra. Ebben a pillanatban az anyja kinyitja a szemét és halk sóhajjal megsimogatja gyermeke fejét.

Második esély

Boldogan szorítom magamhoz kislányomat.  Kilenc hónap után végre érezhettem kis teste melegét.  Picike és sápadt, de én csak a szépségét látom. Szőke kis piheként simulnak fejére apró szőke tincsei. Zöld szemei álmosan pislognak. Boldog fáradtsággal mosolygok férjemre, akinek látom az örömöt és büszkeséget arcán. Gyengéden átölel, amikor kislányomat elviszik megvizsgálni.

Aggodalmat látok az ápolókon, de nem merek semmit kérdezni, nehogy kiszakítsanak a rózsaszín ködből, amelyben lebegek. Este várakozón figyelem az ajtót, mikor hozzák már a kislányomat, helyette azonban az orvos lép be, komor arckifejezéssel.

– Epevezetékei nem megfelelően működnek, a máj nem tud kiválasztani, ez pedig rövid időn belül teljesen tönkreteszi a szervet, végzetes következményeket vonva maga után – közli az orvos a diagnózist. Donort keresnek, különben meghal.

Zokogva fúrom a fejem a nagy kórházi párnába, nem akarom hallani. Mintha attól nem létezne. Egész éjszaka a plafont bámulom, nem érzékelem magam körül a külvilágot. Két szó ismétlődik a fejemben: donor, remény. Kapaszkodok ebbe a két szóba és minden mást kizárok. 

Másnap páromat teljesen összetörve fogadom. Kialvatlan szemekkel, üveges tekintettel nézek el mellette. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a valóságot.  Nem hagyja, hogy a letargiában ragadjak.  Kényszerít, hogy szembenézzek a valósággal. Nem akarom meghallani!  Összetörök az igazság súlya alatt, de egy percig nem gondolok arra, hogy feladjam. Saját májamat akarom felajánlani, de azt mondják, nagyon kockázatos. Várjunk még, van egy kis időnk, az első helyen áll a donor listán.

Inkubátorba került, súlyosan besárgult. Csövek lógnak pici testéből, elveszik köztük. Az egész napot végigalussza. Szoptatni sem tudom, gyenge hozzá. Három óránként imádkozom bele annyi tápszert, hogy elkerülje az infúziót. Sajnos egyre nehezebben megy.

Barátnőm többször meglátogat, de nem lesz jobb. Tragédiával küzd ő is. Férjét és kisfiát baleset érte. Nem tudom feldolgozni az újabb tragédiát. Tímea olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Látom, ahogy emészti magát, többször elmondja, bárcsak cserélhetne a kislányommal, boldogan menne el. Szólni sem tudok, nem mondhatom, bármit megadnék azért, hogy gyermekem velem legyen. Talán sejti gondolataimat. Búcsúzásként átölel, miközben fülembe súgja:

– Ne félj, minden rendben lesz. Szeretlek.

Ketten maradunk a szobában, nem zavar senki. Hallgatom a légzésfigyelő egyenletes csipogását. Mintha az idő múlását jeleznék a halk hangok. Bámulom a fehér falakon lévő mesefigurákat, fohászkodom, hogy segítsenek. Mickey egér biztatóan mosolyog rám. A kék függönyön át is látom, kint ragyogóan süt a Nap, behallatszik a madarak csicsergése; néha egy-egy apró madár a párkányra röppen, mintha csak jókívánságát hozna. Kislányom állapota egyre rosszabb. Elkezdődik a versenyfutás az idővel.

            El kell hagynom a kórházat. Gyermekem nélkül nem akarom! Nem vihetem haza, állapota annyira súlyos. Májamat sem adhatom, nem egyezik a vércsoportunk. Könnyek között hagyom ott. A fájdalom, amikor kilépek a kórház kapuján, belém ivódik és rettegéssel társul. Mi lesz, ha nem látom többé?

Nem bírom tovább. Nem eszem, nem alszom, nem létezem. Egész nap a telefont bűvölőm, hogy szólaljon meg, találtak donort. Párom kétségbeesve nézi, ahogy napról-napra tűnik el belőlem az élet. Bármit tesz, nem segít. Átnézek rajta, látni sem akarom az igyekezetét, a fájdalmát, mégis makacsul kitart mellettem. Éjszakánként nem hagyja, hogy elforduljak tőle. Addig ölel, amíg álomba nem sírom magam. A remény tart életben. A remény és a fájdalom, amely napról napra nagyobb lesz. Nem adhatom fel, ha feladom, elveszítem! Azon imádkozom, valaki meghaljon és a májával életet mentsen. Nem érzek bűntudatot. Nem engedhetem meg magamnak. Fogytán az idő. Az utolsó órában vagyunk.

            Zokogva kapaszkodom férjembe, együtt sírunk. Próbálunk egymásnak erőt adni. Nem segít semmi! Vége van! „Nincs donor, nincs több idő. Menjünk be elbúcsúzni.” Két mondat a telefonon keresztül, amely megöli az embert. Reszkető kezekkel öltözök fel. Nem hiszem el, amit mondtak! Nem veszíthetem el! Útközben meg-megállok, testemet rázza a zokogás. a nagy, fehér épület, amely egykor a boldogságomat jelképezte, most fenyegetőnek tűnik. 

Megszólal a telefonom, amikor belépünk a kapun. Barátnőm főbérlője telefonál. Tímeát holtan találták a lakásban. Öngyilkos lett. Forog velem a világ.

Az osztály felé tartva egy nővér rohan felénk, szeme tündököl mosolyától:

– Jöjjenek gyorsan! Úton van a donorszerv. Töltsék ki a papírokat. 

Hirtelen újra látom magam körül a világot, érzékelem a színeket, hangokat, férjem ölelő, reszkető karját.

A folyosón lévő nagy nyüzsgés eddig fel se tűnt. Orvosok rohannak a műtőbe, nővérek tolják be utánuk a kislányomat. Odarohanok hozzá. Nagyon pici és nagyon sápadt, de él! Legszívesebben magamhoz ölelném, de nem vehetem ki az inkubátorból. Valaki egy borítékot nyom a kezembe. Megismerem Tímea kézírását. Néhány mondat áll a nekem írt levélben: mondtam, hogy minden rendben lesz, boldog vagyok és már te is. Ájultan esem össze.

KÁSA FANNI LAURA

Mit várok a tavasztól?

Zord, hidegek a nappalok,

sötétek, ködösek  a városok,

havasok, fagyosak a padok,

hátborzongatóak a parkok.

Nem merek kimenni a városba,

inkább meghúzódok a jó meleg szobába,

innét látok ki a csúszós útra,

mely sok baleset okozója.

Innét nézem a sok goromba embert,

kiket a tél még mogorvábbá tesz ,

gorombává, szomorúvá,

és szomorúan magányossá.

Már a hóesés sem szép nekem,

oh, hozd el a tavaszt Istenem!

Mert tavasszal újra szép lesz,

nem csak a természet, hanem az élet,

virágba borulnak a növények,

virágok költöznek az emberek szívébe.

Újra éled a természet

s pompájával kényeztet,

az emberek arcán újra görbe vonal,

oly jó látni, hogy senki sem rohan.

Újból a napsugár hívogat

s randevúra visz egy perc alatt,

lenge szoknyákban flangálunk,

a téli ruhákat a szekrénybe bevágjuk.

A kávé helyett dzsúszt iszunk,

a télre már nem is gondolunk,

boldogan ugrálunk,

cigánykereket is hányunk.

A városon végig szaladunk,

s az egész várost felrázzuk,

most erről csak álmodozom

s a pokrócomban várakozom,

hogy a városba kopogtat

újra a nagyszerű TAVASZ.

Az elrepült papírsárkány története

    Míg a természet csak lassanként tért a hosszú, téli álmából vissza a tavaszba, addig a gyerekek annál gyorsabban megújultak. Miután elérkezett március vége, már annak sem látszott jele, hogy valaha hó esett volna a vidéken, a fiatalság őrülten lepte el a virágos mezőket, utcákat, játszótereket. Gyerekzsivajtól, gólyakelepeléstől, madárcsicsergéstől lett újra hangos a falucska, ahol történetünk játszódik.

    Minden kis lurkó összetúrta a műhelyek, garázsok, padlások, szekrények és dobozok százait, hogy megtalálják a még decemberben mélyre rejtett játékaikat. Volt, aki görkorcsolyáját, hullahopp karikáját, pöttyös labdáját vette elő. Lili az első osztályos, barna hajú kislány is várta már a tavaszt. Neki nem kellett semmit összetúrnia, mert a három éve kapott kedvenc játékát mindig ugyanazon a fogason tartotta a garázsban. Ez a játék, nem volt más, mint egy piros, sárga, zöld és kék színben pompázó kockás papírsárkány, melynek huzalján színes papírdíszek hívták fel magukra a figyelmet. Még neve is volt, Kornélnak hívták. Lili még meg is jelölte, felcédulázta, egyik oldalára ezt írta: „Horváth Lili barátja, Kornél a sárkány.”A cédula másik felére pedig a szülők telefonszámát véste. Lili szívéhez egészen közel állt ez sárkány, amely számára több volt, mint egy játék. Kornél egy igazi kis barátnak számított. Egyik születésnapjára kapta, azóta, amikor csak tehette megreptette a virágos mezőn. Az első igazi tavaszi napon egy szép napsütéses reggelre ébredt fel Lili. A szél enyhén fújdogált, pontosan ilyen idő kellett sárkányeregetéshez. Miután elfogyasztotta a tojásrántottáját, és a gőzölgő kakaót, útnak indult édesapjával, hogy ebben az évben először reptesse meg Kornélt. Leakasztották, és Lili hóna alá szorított a játékot, s édesapja kezét fogva nekivágtak a szokott útnak. Fél óra járás után odaértek ahhoz a mezőhöz, amelyet olyan szépen sütött a nap, s ahol a szél oly vidáman játszott. Lili, már alig bírta kivárni, hogy édesapja ellenőrizze Kornélt. Miután ez megtörtént, a zsinórt odaadta a lányának, ő elszámolt háromig, majd feleresztette a gyermekjátékot a kék égre, a bárányfelhők közelébe. A kislány mindennél boldogabb volt, hogy a zord tél után, újra elővehette a kis játékot, s megmutathatta neki, a tavaszba borult mezőket. Kornél csak úgy lebegett, a véget nem érő égen, Lili arcáról pedig sugárzott a boldogság. Az önfeledt játszadozást, egy szomorú dolog törte meg. Az enyhe szellők közé, melyek oly szépen, egyenletes tartották Kornélt, egy erős, durva széllökés szökött be. Ez erősen tépázta a kis papírsárkányt, ha ez még nem lett volna elég, a kemény szél kitépte a huzalt a leány kezéből, Kornélt pedig magasra repítette.  A lányka alig hitt a szemének. Kétségbe esetten nézett apjára, majd a szálló papírsárkányra. Minden gondolkodás, megfontolás nélkül elkezdett eszeveszetten szaladni utána, és kiabált:

-Kornél, Kornél gyere vissza!

A gyermek átfutotta az egész mezőt, de a játék sokkal gyorsabban repült, már szinte látni sem lehetett. A lány mogyoró barna szemeit könnyek öntötték el, melyek pirospozsgás arcán végigcsordogáltak. Arcát két kis tenyerébe tette, s úgy sírt tovább. Miután édesapja utolérte lányát, megsimogatta majd elindultak haza. Lili könnyei még mindig szaporán hulltak, mint a nyári zápor. Apukája próbálta megnyugtatni, de minden hiába volt.  Még este az ágyban is sírdogált, ablakából pedig az eget kémlelte, abban reménykedve, hogy hazatalál Kornél. A szülők másnap így próbálták vigasztalni:

-Ne aggódj, majd kapsz egy másikat!- szólt az apa.

-Te választhatod ki a következő sárkányod- mosolygott az anyukája.

-Bármennyi sárkányt is kaphatok, még ha ugyanolyanokat is, egyik sem lesz olyan, mint az én Kornélom. Ő egy pótolhatatlan barát- szegezte le, a játék miatt aggódó gyermek.

Miközben a sárkányért aggódtak, az elszállt játék kalandos utazásban vett részt. A mezőről, a szél sokat repítette, szinte az egész országot bejárta Kornél. Közben sokat látott, néha félt, néha pedig tetszett neki a repülés. A lebegését, az utazását egy szerencsétlenség szakította meg. Egy csapat gólya repült el a játék mellett, mikor az egyik madár véletlenül belerepült s átszakította a testét. Kornél lefelé zuhant. Egy hatalmas város kellős közepén, a legmagasabb panelház antennáján ért véget útja. Teltek múltak a napok, a hetek, s Lili kezdte feladni a reményt a felől, hogy valaha újra láthatja kedvenc játékát. Egy nap Barnabás, aki abban a bizonyos panelházban lakott, megpillantotta az antennán rekedt sárkányt. Szülei segítségével leszedte, a madár okozta lyukat befoltozta. Barnabás nagyvárosi fiú létére még sosem játszott ilyen játékkal, így nem ismerte. Kérésére apukájával felmentek a panelház tetejére, és onnét elreptették Kornélt. Barni, így szólt:

- Hű ez nagyon jó játék, tele izgalommal! Szerinted megtarthatom apa? Egyáltalán, hogy került ide?

-Fogalmam sincs kisfiam, gondolom valaki elvesztette - válaszolt apja. Ebben a pillanatban látta meg a fiú a kis színes cédulában szereplő feliratot, melyen Lili neve s telefonszáma virított. Barnabás szívesen megtartotta volna, de tudta, hogy biztosan nagyon hiányzik annak a bizonyos Lili nevű lánynak. Szüleivel felhívták a telefonszámot s közölték velük, hogy megtalálták az eltűnt sárkányt. Lilike mikor megtudta a hírt, majd kiugrott a bőréből. Szüleivel elutaztak Barnabásékhoz, ahol átvették Kornélt. Míg a szülők a lakásban beszélgettek, addig a két gyermek a panelház tetejéről közösen reptették meg az előkerült jó barátot, de most nagyon erősen szorították a zsinórt, és nagyon vigyáztak rá.

    Ez az eset már több éve történt, azóta Lili és Barnabás is felnőttek. Képzeljétek csak el, összeházasodtak és most két gyermekük játszik a virágos mezőn Kornéllal, akinek tulajdonképpen egymást köszönhetik.

N. Sebestyén Katalin

Üdvözítőnk!

Ó, ti ébresztő madárhangok,

s gyorsan illanó csillagok,

szél szárnyán csodálkozó

búzavirág-színű mennybolt,

most égő ezüstcsend ragyog palástodon.

Széthulló madárének böjti széllel,

rengetegből előbújó vad sereg,

tavaszi szél ibolya szirmait kitárja,

vágyakozva élvezi a napsugarakat.

Csilingelő hajnal Húsvét ünnepén,

liliomok, nárciszok pompázó illata,

napsugár aranyló ragyogása,

fény öleli e szent napot.

Fák, virágok ékesédesen énekelnek,

légben kikelet illata száll,

ránk örömnap virrad, ünnep van:

Feltámadás!

Napfénymeleg, símogató sugara árad,

cirógat, mosolyogva néz le

melengető enyhebársony tüzében.

Szívünkben Krisztus arca felragyog,

s mint gyógyító, kopogtat ajtóinkon.

Félelemre nincs ok,

gondjainkat felejtsük most el,

örömünnep napján vidám

ének zeng: Jézus él!

Évszakok legendája

Kerek- e nagy világon, tengerek, földek égig érő hegyek, fák,

Isten teremtette csodák.

Varázslatos, fényes, tüzes paripa, hintóba fogott Nap,

embereknek meleget, világosságot, bőséggel szolgáltat.

Vörösen izzó nyári Nap sugára, pokoli lehelettel perzselő, éles sugaraival,

az ember gyümölcsét, zöldségét érleli, kenyerének alapját adja.

Aranysárgán ringó, viruló búzamező, égőpiros pipacsokban bővelkedő,

az égető, tikkasztó évszakra jellemző.

Lassan illanó tüzes évszak Nap melegéből hátrahagy,

bár még érezhető melegének sugara.

Apránként múló mentazöld lomb levetkőzik, varázslatos barnás-sárga,

vörösesbarna ruhát öltő, majd az erdők fövenyét

egyedi mintájú avarszőnyegként  ékesíti.

Ősz, öregnéne dérlepellel borítja a fákat,

de a Nap melege dél felé már felszárítja.

Jéghideg  éjszakák jönnek teliholddal,

a csodaszép  mélykékre festett csillagos égre,

reggelre  fagy jégfátyla borítja a didergő tájat,

s csillámhártya fehérlik a zúzmarás, téli Nap sugarában.

Tél öröme a szállingózó hópihe,

oly elbűvölő, vakító varázslatos csillogása.

Nap melegével olvasztja a csillogó hókristályokat,

sugarai kicsalogatják a jéghártyával küzdő hóvirágokat.

Tavasztündér csalogat, kikacagva a telet, bár még didergett,

mégis felszállt, vitte a szárnya, napsugarakból,

s tavaszi virágokból fonta koszorúját aranyszőke hajába.

Kikelet érkezik, rügybe fakadnak a fák, virágok,

gyönyörű, színes tarka lesz a világ, megérkeztek a tavasz hírnökei,

vígan dalolják: nyitnikék, nyitnikék.

Tavaszi szélúrfi eszeveszett táncba kezdett,

fák zsenge ágait átkarolta, átölelte.

De nézd csak! Gomolyfelhők sorakoznak,

szomjazó földnek, növényeknek felüdülő

élet-esőt adnak, megtelnek a folyók,

új életre kapott a zsengén zöldellő fű, fák, virágok.

Mára már más lett a világ, de évezredek óta

jönnek-mennek az évszakok, az évek múlásával

a világ a természet törvényét megváltozatni nem tudja.

Minden reggel előbújik a Nap,

hétmérföldes csizmájával bejárja a Földet.

Fényes sugarai cikáznak a kéklő égen,

éltető melegével a világmindenséget beborítja,

s minden egyes nap az emberiséget

fáradhatatlanul szolgálja.

BÁNLAKY LÁSZLÓ

A zigóta dala

Amint zigótaként lettem földi parány,

megkövetelhetem az embert megillető

minden jogot. Törvény szerint ugyan lehet,

de erkölcsi értékrendem tiltakozik,

ne nyúljon hozzám senki vaskarommal,

jogosan illet hely az anyaméhben.

Jogom van anyám, az engem burkoló test,

védelmét igénybe venni,

követelhetem, rendesen tápláljanak,

nincsen joga sejtjeimet legyilkolni,

tartóztassa magát az alkoholtól,

s ha mindent betartott, mit orvosi tapasztalat

előír, hím alkotóm tenyerén érezheti szívdobbanásom,

felelőssége terhe alól nem hátrálhat.

Kilenc hónap után, gyarapodásom végéhez ér,

emberré fejlődve e világtól bebocsátást kérek,

és ezen túl már jogos igényem, hogy a társadalom

minden egyes  tagja,

önmagához hasonló emberként tiszteljen,

bennem látva az örök változás és megújulás jövőképét.

Kapjak nevet,  emberhez méltót,

mely beolvasszon, egyszersmind kiemeljen

az uniformizált tömegből,

s tudassa mindenkivel: itt vagyok, élek!

Románc

Fehér orgonára rászállt egy pillangó,

szárnyát illegeti, talán várva nászra.

Lámpáját tisztítja estére villancsó,

hét pettyére büszke katicabogárka.

Kósza szellő égszín szoknyáját fodrozza,

ül a kerti padon, könyvvel a kezében,

nyitott ablakon át hallik a zongora,

chopini dallamok, majd a Für Elise.

Ölbe ejti könyvét, szemét behunyja,

hűs áramlattal érzi tó víz-illatát,

Petrarcai szonett, lelkét koszorúzza,

tündérkertben lépdel, rózsaszínű világ.

Rebben. Férfikezek simulnak a vállán;

ijed a pille is, repül napsugárba,

ezerszín fény villan kitárt tarka szárnyán:

Kis fehér  kéz, vállán nyugvót megszorítja.

B. MORAVETZ EDITH

FELADAT

Csöppnyi lepke pille-szárnyon

Landol színes virágszálon.

Tárja lelkét, mely hófehér,

Arany-ezüst kinccsel felér.

Méhecske is mellérepül,

Szívószállal szív ő nedűt.

Szél borzolja fel a tájat,

Otthagyják a virágszálat.

Merre tovább, vajh’, ki tudja?

Hová is vezet az útja?

Követi a tekintetem,

Életükön elmerengek.

Lám, mily gondtalanul élnek,

Nem harcolnak, nem remélnek.

Beporozzák a virágot,

Elvégzik a feladatot.

Tán úgy érzed, hogy tetteddel

Világot nem rengeted meg.

Valamiért megszülettél,

Feladatra teremtettél.

Szívnek ritmusa

Húsvétvasárnap volt, minden hívő lélek
várta a harangszót, mellyel remény éled.
"Jézus feltámadott!" - szóltak a harangok.
Disszonáns hang. Szívének más ritmusa volt.

Mentő szirénája felvijjogott: "UTAT!"
Sok együtt érző tekintet titkot kutat:
Vajh` ki az, kit ily sürgősen szállítanak?
Tudják, hogy drága kincs itt minden pillanat.

Kocsiban mellette rebbent könnyes szeme,
két kezét szorítva, erőt öntve bele;
ősz neje. Biztatón adott újabb reményt:
"Itt vagyok, szeretlek, harcolj az életért!"

Hálás tekintet, egymásba kulcsolt kezek.
Sok éve együtt, útjuk vállvetve vezet.
"Jézus feltámadott!" - szóltak a harangok.
S az összevisszaság ekkor alábbhagyott.

SZEDŐ TIBOR

Akrosztichon

Tavasztündér

T avasz terít harmatot a rétre
A lvó természet álmosan ébredez,
V adul táncol a kikelet az erdőben.
A lattomosan menekül a rideg tél
S zíve jégvirága a napfénytől olvad,
Z imankós lelke ajtaján a tavasz belép.
T rillázik lágyan egy dalos pacsirta
Ü ldögél szabadsága székén a csend,
N esztelen a zöldellő rügyfakadás.
D údol magában a langy-meleg szél
É ledezik Gaia, a csodás földanya, 
R igó szárnyán érkezik a tavasztündér.

Kultúr-páholy
Szonett

Nívós tollforgatók bársonyszékben,
magasra kúszik a kultúrszínvonal,
hölgyek, urak frakkban, estélyiben,
fejük felett díszes glória nyargal.

Egytől egyig dicsőséget szereznek,
ereikben poéta vér folyik,
mindnyájan büszkeség álarcot vesznek,
lelkük színe soha el nem kopik.

Nyelvük hegyén kimondatlan szavak,
elméjük bugyrában tehetség-mag,
cifra betűik mind sziporkáznak,
mellkasukon fényes kitűző-rang.

Együtt ülnek a sikerillatban,
lélekszínek a kultúr-páholyban.

Matuzsálem

Idő cipeli a korát,
múlt reá szórja a porát.
Húz az arcára barázdát,
elrejti mihaszna sorsát.

Átszalad a lelke hídján,
léket kap szíve hajóján.
Vánszorog bicegve sántán, 
fájdalomfolt a homlokán.

Poroszkál testében a lét,
öregedés szívja a vérét.
Szék tartja a fáradt testét,
ösztön tartja nyitva szemét.

Játszik a homokórával,
packázik a porcicákkal.
Kísért saját árnyékával,
de kokettál a halállal.

Előítéletek

Kék szem, kreol bőrszín,
néha eltúlzott smink.
Transzparens a testen,
gyűlölet a szemben.

Hamis máz az arcon,
bűn szava az ajkon.
Kíméletlen a tett,
eltűnt a szeretet.

Szegénység pénzt kerget,
gazdagság jót temet.
Testi fogyatékos,
korruptság kezet mos.

Lélek csorbult ember,
a hazának nem kell!
Fiataloké a jövő,
fekély rémálmot sző.

Idős élete holt,
munkája eddig szólt.
Kacag a butaság,
elsüllyed az ország.

Károg az irigység,
tolvaj a szarka nép.
Vergődik a jelen,
bűn-bélyeg hadd égjen!